Fun Fact: Az emberek szeretnek utolsó patkány módjára viselkedni – Szörnyvidék kritika

Hatalmas közhely, hogy a legnagyobb szörnyetegek az emberek, de ettől még igaz, ahogy erre Nathan Ballingrud is ráérzett 2013-ban. Ekkor jelent ugyanis meg a szerző North American Lake Monsters című novelláskötete, mely egy pillanat alatt az ujja köré csavarta a kritikusokat, begyűjtötte a horror kimagasló alkotásainak járó Shirley Jackson-díjat, és a hasonló témában mozgó Bram Stoker-díjról is csak egy kicsivel maradt le. Az Agave kiadónak hála pedig nemrég hazánkba is eljutott a kötet Szörnyvidék címen, a kérdés már csak az, hogy Európában mennyire kell tartani Észak-Amerika tavi rémségeitől.

Kezdjük talán egy pozitívummal, avagy a változatosságra nem lehet panasz. A Szörnyvidékben összesen kilenc novella kapott helyet, ami elsőre nem feltétlen tűnik olyan soknak (maga a könyv is elég vékony ennek megfelelően), azonban témájukban és stílusukban ezek az írások markánsan eltérnek egymástól. Lesz itt szó például egy hajléktalanról, aki a mellkasában hordja New Orleans komplett városát, egy egyedülálló anyukáról, aki nem a legmegfelelőbb idegennel ismerkedik össze, és egy egymástól elhidegülő házaspárról, akik eltűnt gyereküket keresik, miközben angyalok(?) bukkannak fel a Föld minden szegletében, hogy csak néhány példát említsünk.

Azonban a témájukban és hátterükben jelentősen elütő novelláknak így is van egy meghatározó közös vonásuk: a legtöbb írásban csak elvétve találunk szörnyeket, vagy ha vannak is, korántsem helyeződik rájuk akkora hangsúly, mint azt a cím alapján elvárná az ember. Különféle rémségek persze így is akadnak a novellákban a klasszikus vámpíroktól és vérfarkasoktól kezdve egészen Lovecraft kimondhatatlan és leírhatatlan borzalmaiig, azonban a legtöbb esetben csak amolyan mellékszerep jut nekik, és a hangsúly inkább azon van, hogy az egyszerű, hétköznapi emberek életét hogyan változtatja meg, amikor találkoznak velük.

Ez viszont egyáltalán nem baj, sőt, szerintem a történetek ennek a megoldásnak hála pont, hogy nagyobbat ütnek. Hiszen sok esetben nem azt nézzük, ahogy a szereplők menekülnek a random csápos cuccok elől, hanem azt, ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre csúsznak saját sötét gondolataikban, útközben elpusztítva mindent és mindenkit, aki csak egy kicsit is közel áll hozzájuk, ez pedig azért egy elképesztően erős koncepció tud lenni. Már ha épp működik.

Az igazsághoz ugyanis hozzátartozik, hogy a Szörnyvidék sok szempontból pont olyan, mint a magyar válogatott 2016 és 2017 között. Az egyik pillanatban még hármat rúg a később az EB-t is megnyerő portugáloknak, a másikban pedig képes kikapni Luxemburgtól ÉS Andorrától is. Vagy kicsit kevésbé körülményesen megfogalmazva a kötet minősége hullámzik, mint a fene.

Vannak benne nagyon erős írások, amik hangulatukkal két pillanat alatt agyonnyomják az embert, és amiknek a végén azért csak meg kell állni pár pillanatra, hogy basszus, ez kemény volt, meg vannak olyanok is, amiknél félpercenként lapozunk előre türelmetlenül, hogy mikor lesz már vége ennek a szarnak. Csak hogy pár személyes példát is hozzak, az előbbi kategóriát a szememben a Vad Hold vagy épp A jó férj képviselte, amik témájukkal, megvalósításukkal és helyenként kifejezetten beteg ötleteikkel valósággal letépték az arcomat, míg a másik végletet az Ahová visz az utad vagy a címadó Észak-Amerika tavi szörnyei jelentették, amik egyszerűen nagyon semmilyennek érződtek, bár azért az előbbi végén van egy egész pofás csavar.

Ez amúgy szinte az egész kötetről elmondható. A novellák hossza átlagosan olyan húsz és negyven oldal között mozog, így a legtöbb írás pörög, mint a fene, egyben pedig az is jellemző rájuk, hogy a szerző meglehetősen gyorsan zárja le őket (kivéve az Észak-Amerika tavi szörnyeit, ami pont tizennyolc oldallal tart tovább a kelleténél). De egyrészt ezek a hirtelen befejezések egész jól állnak a történeteknek, másrészt szerintem a Vad Szív vagy épp az SS közel sem ütne akkorát, ha pontosan tudnánk, mi lett végül a sztori vége.

Épp ezért végeredményben a Szörnyvidék egyáltalán nem rossz gyűjtemény, sőt, bitang erős hangulatával és beteg ötleteivel helyenként ki is tud osztani egy-egy erősebb gyomrost az olvasójának (ez a horror zsánerében szerintem pozitívum), de a színvonala valami kegyetlenül hullámzik, és ez megakadályozza abban, hogy olyan igazán letaglózó olvasmány legyen, amit bármikor örömmel vesz le az ember a polcról. Ha valaki szereti a horrort, és nem bánja, ha a címmel ellentétben inkább az átlagos halandókon van a hangsúly, nem pedig mindenféle agyaras meg csápos rémségen, szerintem nyugodtan vágjon bele, nem fog csalódni, csak azért arra nem árt felkészülni, hogy a novellák között akad olyan is, ami ötletei helyett inkább a minőségével riogat, és sajnos elég hatékonyan.