Dmitry Glukhovsky gyakorlatilag az első könyve megjelenése óta ott van a kedvenc íróim között, annak ellenére, hogy jó eséllyel sosem tudom majd helyesen leírni vagy kiejteni a nevét. Ezért is lepett meg, mikor valamikor tavaly a kezembe került 2017-es, Poszt című írása, és arra kellett rájönnöm, hogy nekem ez a regény nem igazán tetszik. Pedig az alapok a helyükön voltak, avagy a szerzőre jellemző sűrű hangulat és éles társadalomkritika itt is visszaköszönt, ezek mellől azonban valahogy elfelejtődött a cselekmény. Végeredményben az első Poszt 444 oldalnyi nyomasztó depresszióként jellemezhető, aminek a végén ugyan van egy ütős csavar/ötlet, de amikor kezdene úgy igazából belelendülni a sztori, akkor a szerző megveregeti a vállunkat, hogy „Na csá!”, és már ott sincs.
Épp ezért vártam vegyes érzelmekkel az idén áprilisban debütált Poszt 2-t. Egyrészt kíváncsi voltam, hogy Glukhovsky az első rész remek ötleteit hová fogja kifuttatni, másrészt viszont féltem is, hogy az előzményhez hasonlóan ez is csak egy roppant hangulatos történet lesz a semmiről, ami lassan vánszorog bele a vakvilágba, amíg a szerző meg nem unja az írást. Szerencsére azonban Glukhovsky a második részre összeszedte magát, így a Poszt 2 pont olyan, mint amilyennek az elődjének is lennie kellett volna szerintem.
Maga az alapszitu változatlan, avagy továbbra is egy polgárháború tépte Oroszországban járunk, ahol a kultúra lényegében Moszkvára korlátozódik, a Volgán túl pedig nincs más, csak az egykori lázadók szarrá bombázott vidéke. Legalábbis így gondolta ezt mindenki egészen a Poszt végéig, mikor kiderült, hogy a Volgán túl igenis van élet, ráadásul olyan, aminek egyetlen célja Moszkva elpusztítása, kerül amibe kerül.
A főváros felégetését a lázadók ráadásul a hatalom saját fegyverével intéznék. A Volgán túliak az úgynevezett sátánimát vetik be a Moszkvához lojális oroszok ellen, ami gyakorlatilag az őrületbe hajszol mindenkit, aki belehallgat. És bár az első könyv végén úgy tűnt, hogy hőseinknek sikerült megállítani ezt a borzalmat a jaroszlavli abroncsgyárban, talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy az őrület bizony tovább fog terjedni innen, azzal fenyegetve, hogy elpusztít mindent, ami Oroszországból megmaradt.
Ami miatt nekem személy szerint nagyon bejött a Poszt 2, az az, hogy ez a regény minden tekintetben erősödött az elődjéhez képest, miközben annak a jó vagy egyedi ötleteit is továbbgondolta. A világ például nem korlátozódik már csak a jaroszlavli abroncsgyárra (meg némi jóindulattal a vasúti hídra), hanem megpillanthatjuk Moszkvát, néhány másik állomást, és úgy általában az orosz birodalom egyéb szegleteit is. A háttértörténet is kibővül, így megtudhatjuk, pontosan miként zajlott és hogyan ért véget az első kötetben is sokat emlegetett polgárháború, meg arra is van pár utalás, hogy mégis miként viszonyul a világ maradéka a moszkvai rezsimhez.
A jobban kibontott háttérvilághoz pedig szerencsére pörgősebb cselekmény is dukál. Már a bevezetőben is említettem, hogy az első Poszt az én szememben az elnyújtott és bámulatosam semmilyen története miatt vérzett el, ezért is örültem annak, hogy a Poszt 2 érezhetően feszesebb lett. Persze azért a Glukhovskyra jellemző komótos tempó és nyomasztóan vaskos hangulat itt is megmaradt, de az események már jóval tempósabban követik egymást, mint az első regényben tették, és a dramaturgia is sokat tisztult.
Ezúttal a tétek is komolyabbak, hiszen két panelház helyett komplett Oroszországért, vagy legalábbis annak a maradványaiért, izgulhatunk. Egyedül a regény közepén ül le valamennyire a sztori, de igazából ez is megbocsátható, mert a hangulat ezeknél a részeknél is a helyén van, és ennyi üresjáratot simán el tud cipelni a hátán.
Arra azonban nem árt felkészülni, hogy a Poszt 2 kifejezetten sötét tud lenni helyenként, köszönhetően a sátánima jelentette horrorosabb vonalnak. Igaz, ilyen tekintetben már az első regény sem finomkodott (gondoljunk csak arra a jelenetre, mikor a megszállottak szétszedik az abroncsgyárat), de a folytatás még mélyebbre merül az őrület és az emberi gyarlóság sötét mocskában. Glukhovszky prózája nyersen, mindenféle szépítés nélkül tárja elénk ennek a világnak a kegyetlenségét, a cselekményben pedig helyet kapnak kimondottan meredek jelenetek is (és ezek nem is feltétlen a sátánima áldozatainak őrjöngését bemutató részek), szóval készüljünk fel arra, hogy a Poszt 2 remekül lehoz majd az életről, de azért a szó pozitív értelmébe véve.
Szintén üdvözülendő újítás az első Poszthoz képest a két új főszereplő. Egyikük Jura Liszicin, a fiatal kozák katona, aki mintegy mellékesen az előző könyvben megismert Krigov százados hatalmas cimborája, a másikuk pedig Kátya, a statisztaszerepébe lassan beletörődő moszkvai balett-táncos. Lehet, csak az előzmény iránti erősen felemás érzéseim miatt mondom ezt, de nekem az új szereplők sokkal jobban bejöttek, mint a Posztban megismert Jegor és Misell. Jura és Kátya valahogy szerethetőbbnek, emberibbnek érződnek, a köztük lévő dinamika is jobban működik, és ami a legfontosabb, hogy minden hibájuk és gyengeségük ellenére végig szimpatikusak maradnak, így az ember tiszta szívből tud nekik szorítani.
Végezetül pedig nem lehet szó nélkül elmenni a befejezés mellett sem, ami az első részhez hasonlóan itt is brutálisan erős lett. Igaz, a vonat kisiklatását és az elszabadult fertőzöttek pusztítását nem sikerült felülmúlni, de azért így is egy baromi ütős és szívszorító utolsó 30-40 oldalt kapunk. Ahogy a különféle szálak egyetlen grandiózus fináléban csúcsosodnak ki, az valami pompás, maga a befejezés pedig nem túl meglepő, de még így is kioszt pár keményebb gyomrost az embernek.
És igazából szerintem ezt az egész regényt így lehetne a legjobban és legegyszerűbben összefoglalni. A Poszt 2 az első Poszt egy csúcsrajáratott és finomhangolt verziója, ami olyan hatalmas meglepetést senkinek sem fog okozni, de ennek ellenére megvannak a maga piszok erős és hatásos mozzanatai. A hangulat brutálisan vaskos, a szövegből szó szerint csöpög Glukhovsky kíméletlenül oroszos stílusa, a cselekmény nem retten vissza semmitől és senkitől, a végeredmény pedig egy elképesztően nyomasztó és sötét utazás a polgárháború szaggatta Oroszországon keresztül, ami egyszerre tűnik nagyon idegennek és mégis kényelmetlenül ismerősnek így magyar/kelet-európai szemmel.
És bár az első Poszttal kapcsolatban még elég vegyes érzéseim voltak, ez a folytatás meggyőzött arról, hogy a széria nyugodt szívvel ajánlható Glukhovsky minden rajongójának. Nehezen indul, az biztos, de onnantól kezdve, hogy az első könyv végén felpörög a sztori, már nem lesz megállás. Épp ezért, ha valaki szereti a posztapokaliptikus regényeket, és nem retten vissza a nagyon (de tényleg nagyon) oroszos szövegtől, nyugodtan tegyen egy próbát a Poszttal és a Poszt 2-vel is. Így a második rész után már azt mondom, nem fogja megbánni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése