Ha Vaják nincs, jó a huszita szekérvár is? – Andrzej Sapkowski: Narrenturm kritika

Egy komoly vallomással kell kezdenem ezt a bejegyzést: nekem alapjáraton nem tetszenek annyira a Vaják regények. Persze elismerem, hogy a maguk módján szórakoztatóak tudnak lenni, főleg akkor, ha az ember velük kezdi az ismerkedést a fantasy világával, és igazából az első pár könyv még tetszett is, azonban nagyjából a negyedik-ötödik kötet magasságában elkezdtem úgy érezni, hogy Sapkowski kifogyott az ötletekből, és onnantól kezdve szét is esett a cselekmény, hogy az egész regényfolyam végül egy gyenge, megúszós fináléban csúcsosodhasson ki.

Ami viszont az ellaposodó sztori ellenére is tetszett mind a hét Vaják kötetben, az a szerző ironikus, sokszor a fekete humort sem mellőző stílusa, amivel úgy világított rá napjainkban is aktuális problémákra, hogy közben egy pillanatig sem ment át demagógba, és nem is rágta a szánkba a tanulságot.  Ezért is kaptam fel a fejem, mikor a GABO jelezte, hogy még az idén megjelentetik Sapkowski egy másik munkáját, mely a Vajákkal ellentétben valós történelmi alapokon nyugszik, de azért a realistább megközelítés ellenére is maradt benne hely a mágiának. Ez a hazánkban nagyjából két hete megjelent Narrenturm, a Huszita-trilógia első része, és bár nekem a Vajáknál mindenféleképp jobban bejött, azért így sem állítanám, hogy világraszóló kedvencem lett. Mondom is, miért.

A Narrenturm sztorija az 1400-as évek elejére kalauzol el minket, mikor javában dúltak a huszita háborúk, örökre megtanítva Európa uralkodóinak, hogy a harci szekér meg a cséphadaró nem játék. Történetünk helyszíne az ekkor a lázongó csehek miatt enyhén szólva is kényes helyzetben lévő Szilézia, főhősünk pedig Bielaui Reinmar, aki rögtön két roppant veszélyes hobbival is rendelkezik: az egyik a férjes asszonyok elcsábítása, a másik az eretnekség.

Ezekkel a veszélyekkel pedig Reinmar is kénytelen szembenézni, mikor szeretője teljes rokonsága rajtakapja a hölgy ágyában, nem sokkal később pedig az Inkvizíció is kopogtat az ajtaján, hogy megvitassák vele, vajon mit kerestek a műhelyében betiltott szövegek. Főhősünk ezek után természetesen vad menekülésbe kezd, azonban akármit is csinál, egyszerűen nem sikerül elhagynia Szilézia területét: mindenhol valami bonyodalomba keveredik, mindenhol új (és befolyásos) haragosokra tesz szert, ráadásul, ha ez önmagában nem lenne elég, hamarosan egy országokon átívelő összeesküvésbe is belekeveredik, és akkor még a nyomában lihegő alakváltó lovagokról nem is beszéltünk…

A fentiek alapján könnyen azt hiheti az ember, hogy egy pörgős, feszült sztorit kapunk majd a Narrenturm képében, ahol a hétköznapokba beszivárgó mágia ellenpontozza a száraz történelmi tényeket, ez azonban sajnos csak részben igaz. Maga a háttérvilág valóban nagyszerűen és tök érdekesen van felépítve: a huszita háborúkkal és a történelemből is ismerős alakokkal van egy nagyon szilárd, reális alapja a történetnek, ezt pedig remekül színesítik a népmesékből, mondákból átemelt paranormális lények és maguk a varázslatok is. Talán az a legbravúrosabb az egészben, hogy a mágikus elemek egy pillanatig sem lógnak ki a világból. Legyen szó egy repülő padról vagy a temetőben tébláboló csontvázakról, minden remekül illik a történelmi háttérbe, bár azért arra készüljünk fel, hogy a varázslat csak visszafogottan van jelen a sztoriban, tűzlabdákat lövöldözni például senki sem fog. 

A cselekmény azonban sajnos már messze nem olyan érdekes, mint a világ, amiben játszódik. A Narrentrum ugyanis egy meglehetősen vaskos könyv a maga 592 jó sűrűn teleírt oldalával, és olvasás közben végig az volt az érzésem, hogy ennek az 592 oldalnak az egyharmadát simán ki lehetett volna vágni. Így ugyanis a cselekmény nagyon piszmogó, nagyon lassú, ami semmiképp sem illik ahhoz a pánikszerű meneküléshez, ami elvileg a regény lapjain elő van adva. Pluszban azt is érdemes lehet megjegyezni, hogy Reinmar az esetek többségében ritka ostobán viselkedik, és nem is tanul a hibáiból. Épp ezért, amikor zsinórban ötödjére vagy hatodjára ignorálja tapasztalt társai tanácsát, hogy aztán ismét foglyul ejtse valaki, akkor már felmerült bennem, hogy igazán tanulhatott volna valamennyit a korábbi esetekből mondjuk jellemfejlődés címen.

Az viszont mindenképp nagy pozitívum, hogy a regény valósággal tocsog a szerző ironikus és sötét humorától, ami már a Vaják könyveknek is adott egy nagyon egyedi ízt, itt pedig, ha lehet ilyet mondani, még jobban ül ez a stílus, hiszen mégiscsak valós, történelmi eseményekről beszélünk. Így egy-egy kiszólásnak az is plusz értelmet adhat, hogy pár száz év távlatából pontosan tudjuk, mekkorát téved az a karakter például, aki nagy magabiztossággal ekézi Gutenberg nyomdáját, mondván, ennek a megoldásnak nincs jövője.

Mindent összevetve elég vegyesek az érzéseim a Narrenturm kapcsán. Az tagadhatatlan, hogy maga az alapötlet és a helyszín nagyon izgalmas, Sapkowski csípős és szarkasztikus humora pedig egy fokkal még odamondósabb lett, mint a Vajákban, ugyanakkor maga a regény indokolatlanul terebélyesnek érződik, avagy szerintem az egész sokkal nagyobbat üthetett volna egy jóval feszesebb és tempósabb cselekménnyel. Ennek ellenére, ha valakinek bejöttek a Vaják könyvek, vagy szimplán csak érdekli a történelmi fantasy, szerintem a Narrenturmmal sem lőhet mellé, csak arra nem árt felkészülni, hogy ez nehezebben olvasható, mint Geralt kalandjai, ugyanis a korhűség nevében tele van tömve a szöveg latin kifejezésekkel (és szláv nevekkel), melyek, mondjuk úgy, már kevésbé csúsznak, mint 1420 környékén tették.