A Young Adult könyvekkel szemben a mai napig igen gyakori előítélet, hogy ezek csak amolyan vámpíros dugós vackok (netán paranormális dugós vackok, ha szélesebb látókörű a fenti kritikát megfogalmazó személy), holott az igazság szerencsére elég távol áll ettől. Persze nem lehet és nem is kell letagadni, hogy sok YA regényben komoly hangsúly helyeződik a szereplők érzelmeire és lelkivilágára, de azért olyan kötet is találni a felhozatalban, ami inkább az akciódúsabb végén ragadja meg a zsánert.
Tipikusan ilyen hangvételben íródott például a Hajóbontók Paolo Bacigalupitól, ami eredetileg még 2010-ben debütált, hazánkba pedig 2013-ban jutott el az Ad Astra jóvoltából. A regény külföldön enyhén szólva is sikeres lett, 2011-ben bezsebelte például a legjobb YA könyvnek járó Michael L. Printz díjat és a hasonló kategóriában osztott Locus díjat is, ezeket az elismeréseket pedig egyáltalán nem alaptalanul kapta, hiszen valóban egy remek ifjúsági regényről beszélhetünk a kapcsán. Még akkor is, ha egy leheletnyivel több torkot vágnak el benne, mint amennyit az átlag YA-ban szokás.
A Hajóbontók története ugyanis egy meglehetősen kegyetlen közeljövőbe
kalauzol el minket, és ezt a kegyetlenséget nem is próbálja palástolni, hanem
épp ellenkezőleg, mindenfajta köntörfalazás nélkül az ember arcába tolja. A
regény főszereplője Vézna, egy tizenéves fiú, aki valahol a Mexikói-öböl
partján, New Orleans elárasztott városától nem messze gyakorolja napjaink egyik
legveszélyesebb és leghalálosabb mesterségét, a hajóbontást. Ha pedig a
szakmája önmagában nem lenne elég sorscsapás, Véznának még pusztító viharokkal,
áruló munkatársakkal és a saját drogos apjával is szembe kell néznie nap mint
nap, miközben éhbérér robotol a partra vetett roncsokon.
Ezek után annyira nem meglepő, hogy a fiú szívesen
lelépne a hajóbontók közül, erre pedig meg is kapja a lehetőséget, mikor egy
hatalmas vihar partra sodor egy kőgazdag, fiatal lányt, Nitát, a közelében.
Csakhogy az első pillantásra halott lányról rövid úton kiderül, hogy nagyon
is él, Vézna pedig egy gyengébb pillanatában úgy határoz, nem fosztja ki a másikat, helyett inkább segít neki hazajutni, hátha így megválthatja a saját szabadságát
is. A helyzet azonban természetesen nem ilyen egyszerű, és a fiú hamarosan a
világot irányító elit hatalmi játszmáinak kellős közepén találja magát, ez
pedig a maga nemében sokkal halálosabb, mint bármi, ami egy hajóroncson várna rá.
A Hajóbontók története meglehetősen egyszerű, technikailag
csak arról van szó, hogy a szereplők elmennek New Orleansba, ott pedig várnak egy
kicsit, azonban nem is a sztori a regény fő erőssége, hanem a világ, amit a szerző
felépített köré, és a stílus, amivel ezt az egészet előadja. Bacigalupi
műveiben rendre nagy hangsúly helyeződik a környezetvédelemre és a klímaváltozás hatásaira, és nincs ez máshogy itt sem. Akármilyen szomorú, amikor az
elárasztott New Orleansról, a feltöredezett jégsapkák miatt megnyílt új
kereskedelmi utakról, vagy az USA déli partvidékén menetrendszerűen
végigvonuló hatalmas viharokról olvasunk, el kell ismernünk,
hogy ez bizony egy elég reális jövőkép.
Ráadásul a Hajóbontókra nem csak úgy ráaggatták divatból,
hogy disztópia, a komorság ugyanis a könyv minden lapján érződik, Bacigalupi
pedig sokkal finomabban és elegánsabbam kezeli ezt a reménytelen jövőt,
mint az ilyen durvább szövegekkel operáló szerzők nagy része, akik a
keménységüket (vagy rosszabb esetben a lazaságukat) folyamatos káromkodással és
indokolatlanul sok vérrel igyekeznek állandóan nyomatékosítani az olvasóban. Itt
viszont nem az érzékelteti a háttérvilág kegyetlenségét, hogy a karakterek folyton
bazmegolnak, hanem az olyan pillanatok, mint amikor Véznát gondolkodás nélkül a
sorsára hagyja a társa, hátha így megkaparinthatja a munkáját, vagy amikor a
fiú simán levágná Nita ujjait, hogy megszerezze annak gyűrűit, és bár erről a tervéről végül letesz, mikor kiderül, hogy a lány még életben van, azért így is komoly
morális dilemmát okoz neki, hogy megölje vagy inkább megmentse a másikat.
Persze arról szó sincs, hogy a Hajóbontók az elejétől a végéig egy full depresszív szöveg lenne, ahol minden fejezet után egyre szimpatikusabbnak tűnik a mestergerenda, de azért tény, hogy a disztópia itt tényleg disztópiának érződik, egy olyan világnak, amiben még csak véletlenül sem szeretnénk élni (bár lehet, hogy hamarosan fogunk). És igazából pont ez a fajta kendőzetlen őszinteség adja a könyv erejét. Hiszen a szerző olyan témákról beszél benne teljesen nyíltan, mint a klímaváltozás, a vadkapitalizmus vagy épp a brutális méreteket öltő társadalmi szakadék, és közben azért mindezt nyakon önti egy jó adag kalanddal, néhány könnyedebb pillanattal és sablonos, de attól még szerethető karakterekkel. A végeredmény pedig egyszerre pörgős és elgondolkodtató, szórakoztató és nyomasztó, ez a mix pedig sokkal jobban működik a gyakorlatban, mint azt első pillantásra kinézné belőle az ember.
Épp ezért, bár a Hajóbontók közel sem tökéletes, hiszen a karakterei meglehetősen egysíkúak, és a története is egy féltégla komplexitásával rendelkezik, azért nyugodt szívvel ajánlható szinte mindenkinek, még akkor is, ha valaki amúgy valamilyen megfontolásból ódzkodik a szexi, kockás hasú vámpíroktól, akikkel a YA irodalmat előszeretettel azonosítják. Ráadásul antikváriumokban meg ilyen helyeken nagyjából egy ezresért már le is csaphatunk a könyvre, annyiért meg lényegében ajándék.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése