Ezért nem szabad megbízni senkiben, akinek tíz ujja van - Tolvajok tánca és Tolvajok esküje ajánló

 A Tolvajok esküjében az tetszett meg elsőre, hogy piros.

Tudom, hogy ezzel magamról állítom ki a szegénységi bizonyítványt, de tény, hogy valami elképesztő módon bejött ez az élénk, a maga nemében talán még minimalistának is mondható, de mégis mutatós borító, és ezért csaptam le a regényre. A vásárlás kevésbé tudatos jellegét jól mutatja, hogy csak fizetés után jöttem rá, hogy ez nem önálló történet, hanem a Tolvajok táncának folytatása, nem sokkal később pedig a moly örömmel jelezte, hogy amúgy létezik A Fennmaradottak krónikái trilógia is, ami szintén ebben a világában játszódik, és a  fenti két könyv előzményeként funkcionál.

Röviden és tömören így érte el egyetlen piros borító, hogy két hétig csak YA fantasyt olvassak, ezt azonban végül egyáltalán nem bántam meg.

Alapjáraton nem feltétlen szeretem az ilyen jellegű YA-t (ezzel természetesen nem a zsánert szeretném leszólni, csak nekem nem jönnek be annyira az ilyen cuccok), de ugyanakkor mindig próbálok a komfortzónámon kívül eső könyveket is olvasni, egyrészt mert azért piszkálják a fantáziámat, másrészt pedig néhány mára már kedvenc szerzőmmel is pont így találkoztam először. És bár nem azt mondom, hogy Mary E. Pearson lett számomra az új etalon fantasy terén, azért így is nagyon jól szórakoztam a könyvein, annak ellenére, hogy sejtésem szerint nem pont én vagyok a célközönségük.

Őszintén szólva, nem tudom, kinek mennyire kell bemutatni a sztori hátterét, mert az írónő korábbi művei azért igen népszerűek idehaza, mindenesetre a Tolvajok tánca és a Tolvajok esküje egy nagyjából feudális berendezkedésű világban játszódik, ahol egyszer már majdnem kihalt mindenki, mikor leestek a csillagok az égből, de a múlt romjain új élet sarjadt egy sor egymással folyton marakodó királyság képében.

Ebbe a világba kalauzolt el minket anno A Fennmaradottak krónikái, és itt játszódik a Tolvajok tánca és a Tolvajok esküje is, hat évvel az eredeti trilógia után. A két regény cselekményének középpontjában Fényesvizi Kazimyrah vagy egyszerűen csak Kazi áll, aki enyveskezű utcagyerekből lett Venda királynőjének az elit testőre, és sokak szerint a világ egyik legjobb tolvaja. Ennek fényében egyáltalán nem meglepő, hogy mikor egy hat éve körözött áruló előkerül, a királynő Kazit és két társát bízza meg azzal, hogy kapják el és vigyék a színe elé a fickót, azonban a testőrök helyzetét bonyolítja, hogy célpontjuk a messzi északon lapul, és a környéket uraló Ballenger klán védelmét élvezi. Ráadásul, ha mindez nem lenne elég, hamar kiderült, hogy az áruló elkapásán túl még a világ megmentése is hősinkre vár, amolyan kis bónusz feladat gyanánt.

Mindent összevetve nekem talán az írónő stílusa és a cselekmény ütemezése tetszett legjobban. Mind a Tolvajok táncára, mind a Tolvajok esküjére igaz, hogy lassan indulnak, bőséggel szentelnek időt a karakterek és a köztük lévő kapcsolatok felépítésére, ettől azonban egyik regény sem érződik vontatottnak. Egyrészt mindig van valami apróbb csavar vagy új információ, ami fenntartja az ember figyelmét, másrészt pedig az utolsó 100-120 oldal mindkét könyv esetében olyan lendülettel csavarja fel a téteket a maximumig és tépi le az ember arcát a tempóváltásával, hogy azt öröm nézni.

Pluszban érdemes lehet még megemlíteni a sztori érzelmi töltetét, ugyanis ez is nagyon rendben van, már amennyire persze én az ilyesmit meg tudom állapítani. Az írónő nagy hangsúlyt helyez a szereplők érzelmeire, lelki világára, de mindezt kompakt és elegáns módon teszi, úgy, hogy a cselekmény egy pillanatig se akadjon meg emiatt, és épp ezért ezek a regények akkor is le tudják kötni az embert, ha inkább az akciódúsabb szövegeket kedveli.

A karakterek szintén remekül sikerültek. A legtöbbjük kellően összetett és változatos figura, akit bőven lehet szeretni (vagy épp utálni, ha a rohadékok táborát erősíti), és általában akad egy-két kényesebb titok is a múltjukban, ami mindig tudja árnyalni a jellemüket. Főhősként Kazi nagyszerűen funkcionál, egy talpraesett, de azért nem mindenható lány ő, aki remek kiképzést kapott, ugyanakkor közel sem legyőzhetetlen, és bizony a múltját sem tudta még teljesen feldolgozni. Épp ezért könnyű vele azonosulni és könnyű neki szurkolni, legyen szó akár a világ megmentéséről, akár arról, hogy vajon összejönnek-e szívszerelmével anélkül, hogy az úriember morcos családja megölné őt.

Igazából az egyetlen rész, ahol kicsit megbicsaklik a Tolvajok tánca és a Tolvajok esküje, az a világépítés, ami már az eredeti trilógia esetében is indokolatlanul a háttérbe szorult érzésem szerint. Persze tudom, hogy ebben a zsánerben nem pont ezen van a hangsúly, de ennek ellenére szívesen olvastam volna valamennyivel többet mondjuk a különböző népek mondáiról, vagy a mágia helyi megfelelőjeként is felfogható adottság működéséről, ezek ugyanis mind az öt könyvben fontos szerephez jutnak, ehhez képest pedig elég kevés szó esik róluk.

De igazából ez már csak ilyen kukacoskodás, plusz a kicsit szellős háttérvilágot leszámítva tényleg nem lehet egy rossz szavam se a Tolvajok táncára és a Tolvajok esküjére. Ezek ugyanis nagyszerűen megírt, érzelmes és egyben meglepően pörgős történetek, amik még akkor is simán le tudják kötni az embert, ha amúgy nem feltétlen falja a romantikára kihegyezett YA könyveket. Csak annyi, hogy az elolvasásuk előtt érdemes Az Elhagyatottak krónikáit is végigpörgetni, mert bár szerintem az előzmény nélkül is érthető a két regény, mégis, akkor lesz igazán kerek a sztori, ha tudjuk, mi minden történt Kazi kalandjai előtt.