Őszintén megmondom, elég nagy elvárásokkal ültem le a Gideon, a Kilencedik elé, de hát lehet-e bárhogy máshogy hozzáállni egy olyan könyvhöz, aminek a borítóján egy napszemüveges, éjfekete kardot lóbáló alak feszít koponyafestéssel az arcán, egy csonttornádó kellős közepén? A cím alatt szereplő ajánlás, miszerint ez 2019 legsikeresebb sci-fi/fantasy debütálása, már csak hab volt a tortán, én pedig tudtam, éreztem, hogy ez a könyv nekem kell. Mondjuk úgy, hogy az esetek túlnyomó többségében igazam is lett, amikor viszont nem, akkor szívtam a fogam rendesen.
A Gideon, a Kilencedik egy rohadt fura világban játszódik,
ahol remekül megfér egymás mellett a technológia és a mágia, az űrutazás és a
nekromancia. A sztori ugyanis egy nekromanták vezette űrjáró civilizációt
mutat be nekünk, ahol a holtak zargatásának különböző területeire szakosodott
mágusok házakba tömörülve praktizálnak és ármánykodnak riválisaik ellen. A
kicsinyes belharcokról azonban mindenki azonnal megfeledkezik, mikor uruk és
parancsolójuk, a Császár, kihirdeti, hogy új lyctorokra lenne szüksége,
lehetőleg gyorsan. Tekintve, hogy ez a pozíció mérhetetlen hatalommal és kvázi
halhatatlansággal jár, érthető, hogy miért akarja mindenki megszerezni magának
a házak képviselői közül.
Egész pontosan mindenki, kivéve a könyv főszereplőjét,
Gideont, aki csak le akar lépni a Kilencedik Ház fagyos és halott bolygójáról,
hogy a Császár hadseregében szolgálhasson, szökési kísérleteit azonban rendre
meghiúsítja háza fiatal örökösnője, Harrowhark Nonagesimus. Ezek után külön
ironikus, hogy pont a lány lehet Gideon szabadulásának kulcsa: Harrow ugyanis
megígéri neki, hogy ha első lovagjaként elkíséri a lyctori próbára, és életben
is tartja annak végéig, akkor utána szabadon mehet, ahová csak akar. Csakhogy a
lcytori próbát, vagy úgy alapvetően a Császár palotájában való vendégeskedést,
egyáltalán nem olyan könnyű élve megúszni, ahogy arra hamarosan Gideon is
kénytelen rájönni…
A Gideon, a Kilencedik olvasása közben végig azt éreztem,
hogy ennek a történetnek egyáltalán nem kéne működnie, mégis megteszi. A
háttérvilág például elsőre tök fura azzal, ahogy keveredik a mágia és a
technológia, de az első pár fejezet után az ember rájön, hogy amúgy tényleg
passzolnak egymáshoz az űrsiklók meg a csontszilánkokból növesztett szolgálók. Tamsyn
Muir ugyanis elképesztően könnyedén fonja össze a mágiát a technológiával, a
végeredmény pedig meglepően koherens.
Ugyanez a helyzet magával a szöveggel is. A Gideon, a
Kilencedik az egyik pillanatban még full infantilis, tele szándékosan
gagyi beszólásokkal és megjegyzésekkel, a másik oldalon pedig minden
figyelmeztetés nélkül átmegy komoly akcióregénybe, ahol fröcsög a vér és hullanak
a karakterek. A végeredmény azonban így sem egy szétzilált, csapongó katyvasz, hanem
egy sodró lendületű, izgalmas könyv, amit egyszerűen csak öröm olvasni, bár
azért igaz, hogy a nyelvezete miatt nem csúszik olyan könnyedén, mint mondjuk
egy entry level cucc.
Ahol viszont már megbicsaklik ez a kettősség, méghozzá elég
durván, az a könyv humora. Alapvetően a Gideon, a Kilencedik minden mondatán
érződik, hogy próbál nagyon laza és nagyon fiatalos lenni, ez azonban kétélű
fegyver, hiszen az ilyesfajta humor és a kínos pózőrködés között elég vékony a
határvonal. A Gideon az esetek túlnyomó többségében megmarad ennek a határnak a
jó oldalán, de bizony többször előfordul az is, hogy egy káromkodásnyival túltolja
a szerző a dolgokat, és akkor pár oldal erejéig erőltetett feszengésbe megy át
az egész. Pedig Tamsyn Muir humora amúgy ütős és friss, az egyszerű
szóviccektől kezdve a maró iróniáig szinte minden megtalálható benne, épp ezért
fájt a szívem, mikor újra és újra sikerült az ideálisnál egy leheletnyivel
többet pakolnia a szövegbe belőle.
A másik dolog pedig, amivel nem igazán voltam kibékülve, az
a könyv ütemezése. A cselekmény ugyanis valami piszok lassan indul be, és nem
is pörög fel a regény utolsó ötödéig, itt viszont van egy olyan brutális tempóváltás,
mintha a szerző ezzel akarná jóvátenni az eddigi tötymörgést. Egyik csavar
érkezik a másik után, és mielőtt kettőt pislognánk, már vége is az egész
sztorinak. Épp ezért úgy éreztem, ez az egész nagyobbat ütött volna, ha kicsit
jobban szét van húzva, így ugyanis, hogy folyamatosan jönnek a csavarok, valamennyire
el is nyomják egymást.
Viszont akármennyire is felgyűltek a negatívumok itt az
ajánló végén, ennek ellenére kár lenne leírni a Gideon, a Kilencediket. Mert
igaz ugyan, hogy a humora hajlamos átcsapni kínos feszengésbe (avagy cringe-be,
ha ragaszkodunk az angol szakkifejezéshez), és az is biztos, hogy a cselekmény
ütemezésére ráfért volna még némi polírozás, de azért Tamsyn Muir regénye így
is üt, csak épp nem akkorát, mint amekkorát tudna. De ha valakinek bejön a
furcsa humor és a furcsa háttérvilág, akkor a Gideon, a Kilencedikkel
egyáltalán nem nyúlhat mellé, plusz azért a kötet végén erősen érezni, hogy az
igazán epikus leszámolások csak a folytatásban jönnek majd.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése