A nekromancia még sosem volt ennyire laza (és cringe) mesterség – Gideon, a Kilencedik ajánló

Őszintén megmondom, elég nagy elvárásokkal ültem le a Gideon, a Kilencedik elé, de hát lehet-e bárhogy máshogy hozzáállni egy olyan könyvhöz, aminek a borítóján egy napszemüveges, éjfekete kardot lóbáló alak feszít koponyafestéssel az arcán, egy csonttornádó kellős közepén? A cím alatt szereplő ajánlás, miszerint ez 2019 legsikeresebb sci-fi/fantasy debütálása, már csak hab volt a tortán, én pedig tudtam, éreztem, hogy ez a könyv nekem kell. Mondjuk úgy, hogy az esetek túlnyomó többségében igazam is lett, amikor viszont nem, akkor szívtam a fogam rendesen.

A Gideon, a Kilencedik egy rohadt fura világban játszódik, ahol remekül megfér egymás mellett a technológia és a mágia, az űrutazás és a nekromancia. A sztori ugyanis egy nekromanták vezette űrjáró civilizációt mutat be nekünk, ahol a holtak zargatásának különböző területeire szakosodott mágusok házakba tömörülve praktizálnak és ármánykodnak riválisaik ellen. A kicsinyes belharcokról azonban mindenki azonnal megfeledkezik, mikor uruk és parancsolójuk, a Császár, kihirdeti, hogy új lyctorokra lenne szüksége, lehetőleg gyorsan. Tekintve, hogy ez a pozíció mérhetetlen hatalommal és kvázi halhatatlansággal jár, érthető, hogy miért akarja mindenki megszerezni magának a házak képviselői közül.

Egész pontosan mindenki, kivéve a könyv főszereplőjét, Gideont, aki csak le akar lépni a Kilencedik Ház fagyos és halott bolygójáról, hogy a Császár hadseregében szolgálhasson, szökési kísérleteit azonban rendre meghiúsítja háza fiatal örökösnője, Harrowhark Nonagesimus. Ezek után külön ironikus, hogy pont a lány lehet Gideon szabadulásának kulcsa: Harrow ugyanis megígéri neki, hogy ha első lovagjaként elkíséri a lyctori próbára, és életben is tartja annak végéig, akkor utána szabadon mehet, ahová csak akar. Csakhogy a lcytori próbát, vagy úgy alapvetően a Császár palotájában való vendégeskedést, egyáltalán nem olyan könnyű élve megúszni, ahogy arra hamarosan Gideon is kénytelen rájönni…

A Gideon, a Kilencedik olvasása közben végig azt éreztem, hogy ennek a történetnek egyáltalán nem kéne működnie, mégis megteszi. A háttérvilág például elsőre tök fura azzal, ahogy keveredik a mágia és a technológia, de az első pár fejezet után az ember rájön, hogy amúgy tényleg passzolnak egymáshoz az űrsiklók meg a csontszilánkokból növesztett szolgálók. Tamsyn Muir ugyanis elképesztően könnyedén fonja össze a mágiát a technológiával, a végeredmény pedig meglepően koherens.

Ugyanez a helyzet magával a szöveggel is. A Gideon, a Kilencedik az egyik pillanatban még full infantilis, tele szándékosan gagyi beszólásokkal és megjegyzésekkel, a másik oldalon pedig minden figyelmeztetés nélkül átmegy komoly akcióregénybe, ahol fröcsög a vér és hullanak a karakterek. A végeredmény azonban így sem egy szétzilált, csapongó katyvasz, hanem egy sodró lendületű, izgalmas könyv, amit egyszerűen csak öröm olvasni, bár azért igaz, hogy a nyelvezete miatt nem csúszik olyan könnyedén, mint mondjuk egy entry level cucc.

Ahol viszont már megbicsaklik ez a kettősség, méghozzá elég durván, az a könyv humora. Alapvetően a Gideon, a Kilencedik minden mondatán érződik, hogy próbál nagyon laza és nagyon fiatalos lenni, ez azonban kétélű fegyver, hiszen az ilyesfajta humor és a kínos pózőrködés között elég vékony a határvonal. A Gideon az esetek túlnyomó többségében megmarad ennek a határnak a jó oldalán, de bizony többször előfordul az is, hogy egy káromkodásnyival túltolja a szerző a dolgokat, és akkor pár oldal erejéig erőltetett feszengésbe megy át az egész. Pedig Tamsyn Muir humora amúgy ütős és friss, az egyszerű szóviccektől kezdve a maró iróniáig szinte minden megtalálható benne, épp ezért fájt a szívem, mikor újra és újra sikerült az ideálisnál egy leheletnyivel többet pakolnia a szövegbe belőle.

A másik dolog pedig, amivel nem igazán voltam kibékülve, az a könyv ütemezése. A cselekmény ugyanis valami piszok lassan indul be, és nem is pörög fel a regény utolsó ötödéig, itt viszont van egy olyan brutális tempóváltás, mintha a szerző ezzel akarná jóvátenni az eddigi tötymörgést. Egyik csavar érkezik a másik után, és mielőtt kettőt pislognánk, már vége is az egész sztorinak. Épp ezért úgy éreztem, ez az egész nagyobbat ütött volna, ha kicsit jobban szét van húzva, így ugyanis, hogy folyamatosan jönnek a csavarok, valamennyire el is nyomják egymást.

Viszont akármennyire is felgyűltek a negatívumok itt az ajánló végén, ennek ellenére kár lenne leírni a Gideon, a Kilencediket. Mert igaz ugyan, hogy a humora hajlamos átcsapni kínos feszengésbe (avagy cringe-be, ha ragaszkodunk az angol szakkifejezéshez), és az is biztos, hogy a cselekmény ütemezésére ráfért volna még némi polírozás, de azért Tamsyn Muir regénye így is üt, csak épp nem akkorát, mint amekkorát tudna. De ha valakinek bejön a furcsa humor és a furcsa háttérvilág, akkor a Gideon, a Kilencedikkel egyáltalán nem nyúlhat mellé, plusz azért a kötet végén erősen érezni, hogy az igazán epikus leszámolások csak a folytatásban jönnek majd.