Az interdimenzionális ősemberek és az űrjáró trilobiták kalandjai az angol hírszerzéssel

Adrian Tchaikovsky igazából teljesen véletlenül vált az egyik kedvenc írómmá az elmúlt pár évben, alapjáraton ugyanis nem jönnek be annyira az ilyen „komoly” sci-fik, amik egy érdekes ötlet oltárán simán hajlandók beáldozni a szerethető karaktereket, az értelmezhető cselekményt és úgy általában a szórakoztató irodalom szórakoztató részét. Épp ezért először Az idő gyermekeire is csak legyintettem, mondván, biztos nagyon érdekes figyelemmel kísérni azt, ahogy random pókok űrjáró civilizációvá fejlődnek, csak nem nekem.

Azt, hogy végül miért vettem meg mégis a könyvet, ha megvernek se tudnám már megmondani, de az biztos, hogy azóta se bántam meg a döntésemet, sőt, épp ellenkezőleg. Tchaikovsky ugyanis határtalan eleganciával vegyíti az izgalmas elképzeléseket a jó sztorikkal, mindezt pedig egy nagy adag tudományossággal és a sci-fiben komoly hiánycikknek számító pozitív életszemlélettel is nyakon önti, ami miatt a könyvei roppant üde színfoltot jelentenek a zsáneren belül. És bár legutóbbi alkotása, Az Éden kapui, azért érezhetően gyengébb lett, mint Az idő gyermekei, A pusztulás gyermekei vagy a Hadállat, azért így is komoly hiba lenne egyből a sarokba hajítani azt.

Röviden és tömören összefoglalva Az Éden kapui pont olyan, mint a gyros a Blahán, azaz van benne minden, akár tetszik, akár nem. A sztori középpontjában két fiatal lány, Lee és Mal, áll, akik hobbiként egyértelműen nem létező szörnyekre vadásznak, azonban ez az ártatlan játékuk véres valósággá válik, mikor tényleg rátalálnak egy rémségre. Persze gyorsan kiderül, hogy a fura, madáremberként emlegetett humanoid valójában nem egy vérszomjas rettenet, hanem csak egy párhuzamos dimenzió lakója, innentől kezdve pedig bekerülnek a képbe az egymással háborúzó létsíkok, a világ megsemmisítésén fáradozó gonosz milliárdosok és az angol titkosszolgálat egyre kétségbeesettebb emberei is.

Meg aztán persze a szerző egyik kedvenc témájáról, az alternatív evolúcióról sem kell lemondanunk, avagy ezúttal is megtudhatjuk majd, mi lett volna, ha a majmok helyett valami másból fejlődik ki a földi civilizáció. Ráadásul Tchaikovsky ezúttal tovább cifrázza a dolgot, ugyanis nem a napjainkban is élő állatokra helyezi a hangsúlyt, hanem olyan rég kihalt arcokat rángat vissza a történelem színpadára, mint a dinoszauruszok vagy a tengeri skorpiók. Épp ezért a könyv elején található, 500 millió évet felölelő idővonalat érdemes alaposan áttanulmányozni, ugyanis ez újra és újra elő fog bukkanni a regény lapjain.

És bár ezek az alapok gyanúsan ismerősek lehetnek mindenkinek, aki olvasta a szerző korábbi írásait, arra azért nem árt felkészülni, hogy Az Éden kapui így is drasztikusan elüt Tchaikovsky magyarul megjelent többi regényétől. Ez a szöveg sokkal kevésbé fókuszált, cserébe viszont jóval beszívottabb és humorosabb, a végeredmény pedig engem leginkább A D.O.D.O felemelkedésére és bukására emlékeztetett Neal Stephensontól. Hogy ez mennyire jó vagy rossz, azt mindenki döntse el maga, én a magam részéről például kicsit soknak éreztem a vicceskedést a szövegben, a poénoknak ugyanis jó, ha a fele üt nagy átlagban, ez pedig azért nem egy rózsás eredmény.

Továbbá, ha már a negatívumoknál tartunk, muszáj megemlíteni a karaktereket is, akiknek a java a „van, de minek?” kategóriát erősíti. Jobban belegondolva Tchaikovsky regényei sosem az emlékezetes főhőseik miatt tűntek ki a tömegből, ezúttal azonban a szerző kiemelt figyelmet fordít a szereplőkre, és direkt a reflektorfénybe nyomja őket, ezért sokkal nehezebb szemet hunyni a hiányosságaik fölött. A legtöbben ugyanis csak a jól bejáratott toposzokat hozzák a zseniális (egyben pedig káromkodó és cigiző) tudóstól kezdve egészen a gonosz és morálisan nulla cégvezetőig. Persze akad pár üdítő kivétel is, mint például Dr. Patkány, aki a nevének megfelelően tényleg egy doktor és tényleg egy patkány, de a karakterek java így is csak helykitöltő elemként funkcionál sajnos.

Azonban Az Éden kapui még a feni negatívumok ellenére sem nevezhető egy ütnivalóan rossz könyvnek, sőt, a maga nemében kifejezetten kellemes olvasmány. Az egyes alternatív evolúciós ösvények például rohadt fantáziadúsan vannak kibontva, és egyszer sem ismétlik magukat, ahogy azt is el kell ismerni, hogy ez az egész sci-fi/urban fantasy/bürokrácia katyvasz sokkal jobban működik, mint azt látatlanba elvárná tőle az ember. Már persze ha ki tudjuk kapcsolni a bullshit detektorunkat, és rá tudunk bólintani például arra, hogy a trilobiták pármillió év alatt önmagukat mutáló, űrjáró istenségekké fejlődtek, mert ráértek, és épp nem volt jobb dolguk.

Valamint azt is el kell ismerni, hogy Tchaikovsky továbbra is fenemód tud mesélni. Az író sajátságos stílusa és pozitív életszemlélete valósággal süt Az Éden kapuinak minden egyes lapjáról, plusz az utolsó 50-100 oldal elég ötletesen megcsavarja a párhuzamos létsíkok meg alternatív evolúciók témáját, csak hogy tuti ne unatkozzunk a végjáték közben sem. Épp ezért összességében szerintem azt lehet mondani, hogy ez a regény a hiányosságai ellenére is egy jópofa és meglepően ütős olvasmány, csak épp nem hagyományos hard sci-fi vagy urban fantasy, hanem a két zsánernek egy nagyon fura, de a maga bizarr módján így is működő keveréke.

Ja, és vannak benne pókok. Mert az igazán hardcore Tchaikovsky rajongóknak úgyis csak ők számítanak.