Érfelvágósan depresszív orosz YA jöhet? – Dmitry Glukhovsky: Poszt bemutató

Dmitry Glukhovsky neve leginkább talán a Metro trilógia kapcsán lehet ismerős, pedig sok más izgalmas írása is megjelent már hazánkban. Az én kedvencem tőle például az igen beszédes című Orosz népellenes mesék, ami egy sor maró humorú (és kényelmetlenül ismerős témákat feszegető) novellában kritizálja az orosz államot, de igazából az összes alkotása elég közel áll a szívemhez. Ezért is örültem meg annyira, mikor a könyvesboltban kószálva random szembejött velem a szerző egy 2018-as posztapokaliptikus YA-ja, a Poszt. Lelkesedésem azonban enyhén szólva is megkopott az olvasás végére, ez a könyv ugyanis kicsit túlságosan is beváltotta a hozzá fűzött reményeimet, és bebizonyította, hogy még Glukhovsky borongós és nyomasztó stílusából is megárt a sok. Tudom, elég durva kijelentés az ilyesmi, de ez az igazság.

A Poszt története a közeljövő szokásosnál is jobban szétbombázott Oroszországába kalauzol el minket, ami épp egy brutális polgárháború utóhatásait nyögi. A városok helyén csak kiégett épületek állnak, a készletek egyre fogynak, a civilizált élet pedig Moszkva határán túl gyakorlatilag megszűnt létezni. Ebben a kevésbé szívderítő jövőben kell boldogulnia Jegornak, a lázadó fiatalnak, aki apjával és anyjával Jaroszlavl romjai mellett él, közvetlen a mérgező és minden szerves anyagot elemésztő Volga partján. A fiú fantáziáját már évek óta piszkálja, hogy vajon mi lehet a folyó másik oldalán, ahová minden Moszkvához hű orosznak tilos az átjárás, és talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a regény végére választ is fog kapni erre a kérdésére, de nem olyat, aminek különösebben örülne.

Az első és legfontosabb dolog, amit a Poszttal kapcsolatban le kell szögeznünk, az az, hogy ennek a regénynek Hangulata van. Csak így simán nagybetűvel. Glukhovsky ugyanis fenemód ért a disztópikus, széthullott világok bemutatásához, és ezt a képességét itt is villogtatja bőségesen. A háború utáni Jaroszlavl szürke, komor és halott világa mázsás súllyal nehezedik ránk, minden egyes oldalon érzékeltetve, mennyire reménytelen és embertelen ez a bizonyos jövő. Minderre pedig rátesznek egy lapáttal az egyes fejezetek elején található illusztrációk is, amik valami félelmetesen jól adagolják azt a baljós és enyhén misztikus életérzést, ami valósággal csöpög a Poszt lapjairól.

Mindezek mellett pedig természetesen attól sem kell tartanunk, hogy a karakterek között túl sok lenne a vidám, életigenlő figura. A Poszt szereplői javarészt megtört, a sorsukba beletörődött lelkek, akik addig küzdöttek a következő napért vagy a következő levegővételért, amíg teljesen fel nem őrölte őket ez az állandó, megnyerhetetlen háború. Aki pedig egy kicsit is mosolygós, az két pillanat alatt meghal, így véletlenül sem ronthatja el a többiek lassú és nyomasztó vegetálását. Épp ezért roppant érdekes látni, hogy Jegor (illetve még pár másik fiatal) miként próbál kitörni ebből a lehangoló közegből, miként próbál lázadni a rendszer ellen, ami szüleit és ismerőseit már mind egy szálig bedarálta. Avagy a YA-kra annyira jellemző identitáskeresés itt is kiemelt szerephez jut, a jól ismert és sokszor körbejárt témához pedig szokatlan és relatív egzotikus hátteret nyújtanak a szétbombázott panelek meg a Volga fortyogó, mérgező hullámai.

Ha pedig már a Poszt pozitívumainál tartunk, akkor nem mehetünk el szó nélkül a befejezés mellett sem. Maga a cselekmény az első pár száz oldalon indokolatlanul ráérősen csordogál előre (erről bővebben majd kicsit később), de az utolsó pár fejezetre azért csak összefutnak a szálak és felgyorsul a tempó. Az események egyre pörgősebben követik egymást, a karakterek egyre drasztikusabb döntéseket kénytelenek hozni, végül pedig az egész szöveg egy piszok mód hatásos és ütős fináléban csúcsosodik ki, aminek a hatására már vágnánk is fel az ereinket, persze szigorúan jó értelembe véve.

Azonban hiába az erős hangulat és az érdekes karakterek, a Posztnak sajnos akad egy hatalmas gyengesége is: röviden és tömören túl van írva, mint a fene. A befejezést leszámítva alig akad valamennyi cselekmény a lapokon, mindezt pedig sikerült egy jó 440 oldalra elnyújtani Glukhovskynak, ami akárhogy is nézzük, nem épp a legjobb arány. Épp ezért a regény felénél szerintem még a legtürelmesebb emberben is fel fog merülni a gondolat, miszerint jól van, főnök, értjük, hogy a posztapokaliptikus élet szar, de azért haladhatnánk is valamerre. A legtöbb könyvről elmondható, hogy nyugodtan ki lehetett volna vágni belőle minimum száz oldalt, ez pedig a Posztra hatványozottan igaz. Itt ugyanis az olvasás közben egyre gyakrabban és gyakrabban fog felmerülni bennünk a gondolat, hogy ez az egész történet sokkal feszesebb, sokkal pörgősebb és sokkal ütősebb lehetne mondjuk fele ekkora terjedelemben előadva.

A fentiek fényében számomra egy roppant felemás könyv lett a Poszt. Egyrészt ott van benne Glukhovsky hamisítatlan stílusa, ahogy maga az alapötlet és a finálé is kellően ütős, másrészt viszont az egész cselekményt indokolatlanul elnyújtotta a szerző, és ez igazából hazavágja az egész élményt. A Poszt receptje épp ezért csak az első száz oldalon tud működni, utána viszont már a legnagyobb jóindulat mellett sem lehet nem észrevenni, hogy a cselekmény igazából alig tart valahová. Ennek ellenére aki szereti Glukhovsky egyéb írásait, vagy csak úgy simán az orosz fantasztikus irodalmat, az szerintem nyugodtan tegyen egy próbát ezzel a könyvvel is, mert azért messze nem reménytelen a helyzet, csak lehet, érdemes egy jelentősebb leárazást megvárni a vásárlás előtt.