Egy regény, amit még az óriásszörnyek sem tudnak elvinni a hátukon – A Kaidzsú Állatvédő Társaság kritika

John Scalzi neve ismerősen csenghet mindenkinek, aki akár csak egy kicsit is érdeklődik a fantasztikum iránt. Az amerikai szerző még a kétezres évek elején robbant be a köztudatba a Vének háborújával, és azóta is irigylésre méltó tempóban pumpálja ki magából az újabb és újabb regényeket. És bár túlságosan magvas gondolatokkal vagy világmegváltó mélységekkel egyik kötetét sem lehetne megvádolni, azt el kell ismerni, hogy Scalzi legtöbb írása kimondottan magas és stabil szintet képvisel. Ezért is érthetetlen számomra, hogy A Kaidzsú Állatvédő Társaság miként tudott ennyire félremenni…

Pedig első pillantásra a szerző legújabb regényében minden megvan, amit az ember egy ilyen könnyed hangvételű sci-fi/akció mixtől látatlanba elvárna. Akadnak itt például hatalmas szörnyek, pörgős harcjelenetek, hatalmas szörnyek, laza (vagy legalábbis annak szánt) beszólások, hatalmas szörnyek, popkulturális utalások, hatalmas szörnyek, valamint jó meg kevésbé jó poénok egyaránt, és akkor a hatalmas szörnyeket még nem is említettem. Azonban hiába ez a remek alap, a végeredmény büszkén üvöltő kaidzsú helyett inkább egy göthösen köhögő varánuszként jellemezhető.

A Kaidzsú Állatvédő Társaság főhőse Jamie Gray, akinek az élete enyhén szólva sem egy sikersztori. Először kényelmes irodista állásából rúgják ki a COVID miatt, utána pedig lakótársai is cserben hagyják, így futárkodással kénytelen megkeresni a lakbérre valót, ami New Yorkban állítólag már majdnem annyi, mint amit Budapesten kérnek egy egyetemistáknak kiváló, fiatalos ékszeresdobozért.

Jamie helyzete azonban csak addig kilátástalan, amíg fel nem bukkan a színen egy régi ismerőse, aki munkát ajánl neki egy titokzatos, „nagytestű állatokkal” foglalkozó társaságnál. Főhősünk persze azonnal lecsap a lehetőségre, és mire rájön, hogy azok a bizonyos „nagytestű állatok” valójában több száz méter magas, vérszomjas kaidzsúk, akik egy alternatív dimenzióban élnek, már nem tud kihátrálni a munkaszerződéséből. Ráadásul, ha ez a helyzet önmagában nem lenne elég kalandos, hamarosan az egyik óriásszörny életét is neki, valamint néhány újonc társának kell megmentenie. De hát senki sem mondta, hogy az állatvédők élete fenékig tejfel lenne, ugyebár.

Talán már a fentiekből is érződik, hogy A Kaidzsú Állatvédő Társaság lényegében azt a kérdéskört boncolgatja, vajon mi történne, ha a modern céges kultúra találkozna a szörnyfilmekből ismerős, több száz méter magas kaidzsúkkal. Ez a téma Scalzi jellegzetes, ironikus humorával előadva roppant csábítónak tűnhet elméletben (én is ezért vettem meg a könyvet), de a gyakorlatban sajnos csak egy erősen felvizezett A D.O.D.O. felemelkedése és bukását kapunk, ami az idő túlnyomó részében nem tud mit kezdeni se a szereplőivel, se az ötleteivel, se a kaidzsúkkal, se semmi mással.

Mindez pedig leginkább arra vezethető vissza, hogy A Kaidzsú Állatvédő Társaság első feléből nemes egyszerűséggel kimaradt a cselekmény. Scalzi prózájában nincs hiba, az nyaktörő lendülettel sodorja magával az olvasót már a legelső oldaltól kezdve, csak épp ezen nagy rohanás közben nem történik semmi. Nincsenek jelentősebb konfliktusok, nincsenek nem instant megoldódó problémák és nincsenek komoly tétek sem, így izgulni sincs mi miatt.

A legnagyobb tragédia az egészben az, hogy ebből a témából átgondoltabb dramaturgiával egy roppant szórakoztató sztorit is ki lehetett volna hozni, ahogy azt a szerző maga is bemutatja a befejezésben. Scalzi ugyanis az utolsó száz oldalra azért csak összekapja magát, és egy kegyetlenül pörgő, letaglózó fináléval zárja a regényt, amit olvasva akaratlanul is elmereng az ember, hogy vajon az első kétszáz oldal miért nem tudott legalább ennyire jó lenni.

A könyv másik komoly hiányosságát a karakterek jelentik, akik valami bődületesen semmilyenek lettek, és gyakorlatilag mind a szerethető, vicces és segítőkész kocka sablonját hozzák. Még a légierő ezredese is. De tényleg. Erre pedig csak rátesz egy lapáttal, hogy Scalzi amúgy látványosan nem tud ilyen fiatalos és laza szereplőket írni. Érződött ez már például a Zoë ​ történetében is, itt pedig hatványozottan köszön vissza a probléma, hiszen A Kaidzsú Állatvédő Társaságban majdnem mindenki ebbe a skatulyába tartozik, vagy legalábbis igyekszik tartozni. A végeredmény pedig egy halom izzadságszagú, erőltetett párbeszéd és gagyi poén, amiknek hála gyakorlatilag garantált a folyamatos szekunder szégyenérzet a regény olvasása közben. Egyetlen pozitív példa ezen a fronton ironikus módon épp a főgonosz, aki tényleg egy utolsó szarházi lett, akit nagyszerűen lehet gyűlölni az első felbukkanásától kezdve, és akinek a végső veresége örömmel töltheti el még a legjámborabb olvasó lelkét is.

Plusz azért észben kell tartani, hogy a főgonoszon kívül is akadnak még pozitívumai A Kaidzsú Állatvédő Társaságnak. Ott van például Scalzi korábban már emlegetett stílusa, amin érződik az évek meg a rutin, méghozzá abszolút jó értelembe véve. Igaz, az ironikus humor, ami például a Vének háborúját olyan nagyszerűvé tette, ezúttal a háttérbe húzódik, de a szöveg így is brutális tempót diktál, és egy percnyi pihenőt sem hagy, amíg meg nem mentjük a világot meg mellé néhány óriásszörnyet.

Kiemelendő még a kaidzsúk biológiája is, ami kimondottan pofásra sikeredett. Mondjuk azok a méretes információs blokkok, melyek segítségével Scalzi bevezet minket az alternatív Föld ökoszisztémájának az alapjaiba, annyira nem elegánsak, de a hatalmas szörnyek fejlődését és működését taglaló beszámolók még így is a könyv fénypontjai közé tartoznak. Annyira, hogy egy idő után gyakorlatilag mi is bólogatni kezdünk majd, hogy hogyne, a szerves atomreaktor kifejlesztése egy abszolút logikus és reális evolúciós lépcsőfok a legtöbb faj szempontjából.

Végezetül pedig muszáj megemlíteni, hogy azért Scalzi humora sem veszett oda teljesen. A Kaidzsú Állatvédő Társaság eleje például remekül figurázza ki a modern céges kultúrát, és később is akad pár poén vagy odaszúrás, ami vitán felül ül. Akkor pedig, amikor az egyik szereplő azt kérdezgeti a főhőstől, hogy a Snow Crash az a Jégvarázs folytatása-e, még el is nevettem magam. Őszintén remélem, hogy ez nem rólam állít ki szegénységi bizonyítványt.

A Kaidzsú Állatvédő Társaság épp ezért egyáltalán nem egy olvashatatlan vacak, de sajnos nem is képviseli azt a magas színvonalat, amit Scalzitól megszokhattunk. A szörnyek alternatív biológiája például ötletesnek mondható, emellett pedig a félelmetes sebességű szövegre, a főgonoszra, a befejezésre és helyenként a humorra sem lehet panasz, csakhogy ez így még kevés az üdvösséghez. A nagyon kínos, nagyon egyforma karakterek és az első száznegyven oldalon szabadságát töltő cselekmény ugyanis még a pozitívumok ellenére is könnyedén hazavágják az összképet, hatalmas szörnyek ide vagy oda.

A Kaidzsú Állatvédő Társaság így maximum ilyen agykikapcsolós, könnyed sci-finek ajánlható, de őszintén, ha ezen a vonalon kerestek magatoknak olvasmányt, jobban jártok, ha Scalzi akármelyik másik könyvét veszitek kézbe ehelyett. Ha pedig a paranormális lények vs. bürokrácia témában szeretnétek jobban elmélyedni, akkor ott van A D.O.D.O. felmelekedése és bukása Neal Stephensontól és Nicole Gallandtól vagy Az Éden kapui Adrian Tchaikovskytól, ezek szerintem sokkal alaposabban és élvezetesebben vezetik elő ezt a kérdéskört. Bár azt el kell ismerni, hogy egyikben sincsenek ilyen impozáns méretű kaidzsúk.