3+1 életvidám (vagy legalábbis kicsit vicces) regény hullákról, gyilkos droidokról és bürokratákról

Lassan megint beköszönt az évnek az a szakasza, ami prímán le tudja hozni az embert az életről. Hideg van, délután négykor már sötétedik, a Karácsony meg az egyéb ünnepek még beláthatatlan messzeségben, ráadásul a kijárási korlátozások miatt már kocsmába se lehet járni, hogy a szomorkodás ellen egy jó korsó Ászokkal védekezzünk. Épp ezért második legjobb megoldásként érdemes lehet valami könnyebb, vidámabb könyvet lekapni a polcról, mondom is, én miket ajánlok.

Viszont már így a bejegyzés elején szeretném jelezni, hogy azok a zsánerek, melyekben elsősorban olvasok, nem épp a léleksimogató stílusukról ismertek, így ez a lista is kicsit rendhagyó lesz. De eskü, hogy a lentebb szereplő könyvek tényleg viccesek, meg pozitívak, meg minden, csak néha több bennük a hulla, mint amennyit egy átlag kedves sztoritól várnánk.

Nicholas Eames: A Wadon királyai

Igen, tudom, hogy máris ismétlem magam, hiszen A Wadon királyait már a Vaják kapcsán is ajánlgattam, de ha van olyan könyv, ami nem hiányozhat egy ilyen listáról, akkor ez az, legalábbis szerintem. Nicholas Eames regényét ugyanis a legelső bekezdéstől kezdve egészen a lezárásig áthatja egyfajta könnyed, pozitív hangulat, ami valósággal süt a lapjairól.

A sztori szerint néhány egykor legendás, de mára jelentősen megöregedett szörnyvadász újra kardot ragad, mikor egyikük lánya halálos veszélybe kerül, és fájós ízületek ide, kényelemben eltöltött évtizedek oda, csak keresztülverekszik magukat a fél világon, hogy bebizonyítsák, negyven fölött is lehet hős bárkiből. És bár ez az alaptörténet nem feltétlen hangzik olyan nagyon barátságosan, maga a megvalósítás tényleg olyan, hogy egyszerűen jó olvasni: Nicholas Eames humora könnyed, nem tolakodó, de azért érezhető, a szereplőkkel minden gyarlóságuk ellenére is könnyű azonosulni, az pedig, amikor újra összeáll a régi banda, hogy még egyszer, utoljára dacoljon a szörnyek hatalmas seregével, egy meglepően lélekemelő pillanat. Épp ezért A Wadon királyai egy nagyszerű olvasmány lehet a borongós őszi és téli napokra, már persze amennyiben bírjátok a fantasyt.

Martha Wells: Kritikus rendszerhiba

Ha pedig a fantasy helyett inkább sci-fit szerettek olvasni, akkor a Kritikus rendszerhiba lesz a ti könyvetek. Martha Wells regénye a távoli jövőbe kalauzol el minket, ahol már nagyban zajlik az idegen bolygók feltérképezése és kizsákmányolása, a nyersanyagok után kutató tudósokra pedig úgynevezett BiztEgységek, avagy gyilkolásra épített, olcsó robotok vigyáznak. Regényünk főszereplője is pont egy ilyen robot, kollegáival ellentétben neki azonban van egy igen egyedi tulajdonsága: mivel feltörte a vezérmodulját, már önálló értelemként létezik, nem pedig a biztosítótársaság tulajdonaként, és csak azért nem lett belőle tömeggyilkos, mert a sorozatok jobban lekötik.

A fentiek alapján persze felmerül a kérdés, hogy ez a regény hol pozitív vagy vicces vagy bármi ilyesmi, de a látszat, akárcsak A Wadon királyai esetében, itt is csal. Az, ahogy egy gyilkoláson kívül semmi mást sem ismerő robot próbál beolvadni az emberek közé, miközben a munkáját is végzi, meglepően könnyed átérezhető szituáció (hiszen valószínűleg mindannyian voltunk már kívülállók egy-egy helyen), ha pedig ehhez hozzávesszük az írónő humorát és a főszereplő néha poénos, néha vérkomoly belső vívódásait, akkor egy ütős, mégis laza mixet kapunk. Ráadásul a Kritikus Rendszerhiba elég rövid, így akár egy délután alatt is kényelmesen ledarálható, ha csak pár órára szakadnánk ki a szürke hétköznapokból.

Tamsyn Muir: Gideon, a Kilencedik

A kivénhedt és elpuhult szörnyvadászok valamint a gyilkosságra épített robotok után pedig természetesen a halottak feltámasztására szakosodott nekromanták sem hiányozhatnak erről a pozitív könyveket tartalmazó listáról. Őszintén megmondom, nekem a Gideon, a Kilencedik humora annyira nem jött be (a regényről kicsit bővebben itt írtam), ugyanis szerintem a kelleténél egy leheletnyivel gyakrabban megy át cringe-be az egész szöveg, de mások kritikáit elnézve arra jutottam, alighanem bennem van a hiba, plusz azt el kell ismernem, hogy amikor Tamsyn Muir regénye működik, akkor nagyon odavág.

A történet szerint egy messzi naprendszerben járunk, amit egy az egyben halottidéző mágusok uralnak, a sztori középpontjában pedig két fiatal lány áll, akik utálják egymást, mint a fene, de mégis össze kell fogniuk, ha túl akarják élni a nekromanták Császárának próbatételeit. Ahhoz képest pedig, hogy mind a háttérvilág, mind a történet első pillantásra egy katyvasznak tűnik, Tamsyn Muir nagyon ügyesen keveri a fantasy és a sci-fi elemeket, hogy azok egy koherens, egybefüggő sztorit adjanak ki végül, ami ráadásul általában még vicces is, nem is kicsit. Igaz, az írónő hajlamos túltolni néha a dolgokat, de cserébe a szöveg elképesztően ütős és stílusos tud lenni akkor, amikor épp nem cringe. Meg hát mi vidíthatná fel az embert jobban egy esős őszi napon, mint a maró irónia és az infantilis humor meglepően kellemes vegyítése?

Neal Stephenson – Nicole Galland: A D.O.D.O. felemelkedése és bukása

Végezetül pedig álljon itt egy olyan könyv, amiről végképp fogalmam sincs, mennyire passzol a bejegyzés amúgy is meglehetősen lazán kezelt témájához. Mert nekem anno nagyon bejött a Dodó és jókat derültem rajta, de végső soron lehet, csak azért, mert a könyv az állami bürokráciát figurázza ki a maga sajátos módján, nekem pedig akkoriban az volt a munkám, hogy különböző önkormányzatokat nyaggattam, hogy hivatalosan is erősítsék meg, hogy az 1880-ban született polgártársaink sajnos már elhunytak.

Lényeg a lényeg, Neal Stephenson és Nicole Galland regénye egy ütős kis urban fantasy, ahol az amerikai kormány (?) egyik ügynöksége megfejti az időutazás titkát és megpróbálja feléleszteni a mágiát, ez azonban egy sor bizarr és röhejes konfliktushoz vezet, amit szintén nekik kell megoldani, mielőtt túl késő lenne. És bár igaz, hogy a szöveg nem kifejezetten vicces, de azért komolyan venni is nehéz (és ezt most jó értelemben mondom), plusz az egészből süt Stephenson gunyoros, ironikus stílusa, amivel hibátlanul parodizálja ki a bürokrácia minden idegesítő jellemzőjét. Így a Dodó, ha a szó hagyományos értelmébe véve nem is kifejezetten vicces vagy pozitív, azért nagyon kellemes olvasmány lehet, mondjuk a NAV vagy az okmányiroda várótermében ülve, miközben azt számolgatjuk, az előttünk lévő emberek közül hánynak kéne óránként végeznie, ha haza akarunk érni még nyolc előtt.

Röviden és tömören összefoglalva ez az a 3+1 könyv, amit szerintem érdemes lehet kézbe venni, ha valakinek elege van az ősz kellemesen nyomasztó évszakából, és inkább a fantasztikum világába menekülne az esős, hideg napok elől. Persze azt fontos leszögezni, hogy ez a rövid lista igazából a teljesség igénye nélkül, full szubjektíven lett megalkotva, így biztos lemaradt róla egy csomó fontos cím. Ha esetleg eszetekbe jut ilyen, bátran ajánljátok a kommentek között, hátha valaki pont így talál rá a következő kedvenc olvasmányára.